Nem sokat értek az autókhoz, maga a látvány, amikor a szigetországba értünk, lenyűgözött és egy kicsit le is taglózott. Az egész olyan volt, mintha az időben visszamentünk volna 30-40 évet. Az úton olyan teherjárművekkel találkoztunk, mint én gyermekkoromban a helyi termelőszövetkezet udvarán. Tengelyes vontató, igaz, ezt akkor gyártották, és azóta is nyüstölik rendesen. A misztikum az egészben mégis az, hogy képesek voltam megőrizni mindazt, amit a múltból rájuk maradt. Kubában közel kétszázötvenszer régi amerikai autómatuzsálem közlekedik az utakon. Ezek ára az ezer eurótól akár a százezer euróig is terjedhet. Igaz autót senki sem vásárolhat, főként nem külföldiek. A kubai emberek is csak családtagjaik között értékesíthetik, vagy megörökölhetik gépjárműveiket.

Az amerikai embargó előtt behozott autócsodák közül is sokféle állapotút lehet felfedezni. Van köztük roncs, de akad igen szépen rendbe tett, kiglancolt és szinte múzeumba való autó is. A teljes kereskedelmi blokád miatt a Kubában reked autók alkatrészellátása is megszűnt. Az itt élő emberek ügyessége, kreativitása, ami miatt egyben látni ezeket az autókat. Persze az alkatrészhiány mindig érdekes megoldásokat szül. Láttam olyan autót, ami Moszkvicsból, Zsiguliból lett újra összerakva. Volt, aminek egyik alkatrésze kávéfőzővel lett kisegítve.

A leglátványosabb tömegközlekedési jármű a kamionból, vagy nyerges vontatóból összeeszkábál busz vagy valami ilyesmi. Busznak nem lehet nevezni, inkább a tengelyre ráhelyezett vagy ráhegesztett bodega, amin deszka vagy vas padok vannak, és azon ülnek az utasok.

Azért a kubai emberek büszkék a matuzsálemautóikra. Esténként ahol megszólal a zene az utcán összegyűlnek a helyiek, nekik nincs arra pénzük, hogy beüljenek a turistáknak fenntartott szórakozóhelyekre, de a kiszűrődő zenére azonnal táncra perdülnek. Macsó helyiek a kipolírozott, csillogó-villogó, ilyen lámpával, megy olyan kütyükkel felturbózott autóikkal állnak elő, buknak is rájuk a csajok...