Azt írják az útikönyvek, hogy aki egyszer ellátogat Norvégiába, az örökre beleszeret. Na, ez pontosan így is történt velem.

Pár évvel ezelőtt, még a hideg januárban, azt a feladatot kaptam a főnökömtől, hogy keressek egy szép kibérelhető faházat valahol Norvégiában Bergen környékén a családja számára egy kis nyári pihenésre. A legfőbb szempontok a következők voltak: a ház álljon a semmi közepén az erdőben, nagy legyen, hogy elférjen a családja, közel legyen egy tópart, és legyen saját csónakkikötője. Nekiültem az internetnek és egy egész estét betöltő keresgélés után körülbelül negyven ház adataival tudtam neki szolgálni. Megtörtént a kiválasztás, lefoglalás, és nekünk már csak a júliusi indulási időpontot kellett türelmesen kivárnunk.

Meleg, tikkasztó hőség volt, amikor kivonultunk a repülőtérre, alig vártuk, hogy a hidegebb éghajlatú Oslóba érjünk.  Rövid várakozás és átszállás után folytattuk utunkat Bergenbe. Már leszállás előtt, még a magasból lehetett látni, Bergen természeti szépségeit, az óriási hegyeket, gleccsereket, a vizeket, és a folyókat átívelő óriási viaduktokat. Innen bérelt autókkal folytattuk utunkat, és kerestük meg a szálláshelyünket.

Már a parkolóból kihajtva elénk tárult az egyszerű természet. Lilán pompázó vadvirágok szegélyezték az utakat, az út mentén haragoszöld fenyőerdők. Csak pár percet autóztunk, amikor egy alagútba értünk. Ennek végén tárult elénk maga a csoda. Az alagút egyenesen egy óriási viaduktra vitt, a lábunk alatt sziklás vízpart, a sziklákon helyes kis piros faházak, fenyőfák, csónakkikötőkkel. Az egész táj olyan volt, mintha mesében ébredtünk volna fel, szavakkal leírni szinte lehetetlen.

Az idő múlása most nem zavart minket, szépen lassan, mint a helyiek autókáztunk, kerestük a kis házikónkat a semmi közelében. Talán azért sem vettük észre, hogy már elmúlt este tizenegy óra, mert a nap még erősen sütött. Ilyenkor Norvégiában a nyár közepén csak pár órára nyugszik le a nap, valamikor éjjel kettőkor. De épp hogy kicsit beszürkül, már jön is fel. Olyan az érzés, mintha az idő a végtelenbe torkollna, kitágulna, semmi sem zavarná az óra ketyegését.

Ritkán lakott területeket autópályán autókázunk, itt senki sem siet. Néha találkozunk egy-két autóval, akik nyugodtan, pontosan az előírt sebességgel hajtanak. Mi sem sietünk, még világos van.

Pár órás autózás, kompon való átkeléssel megérkezünk egy nagy erdő szélére. Behajtunk, már kezd szürkülni, elég félelmetes az óriási fenyők között megtalálni a kis ösvényt, ami a faházunkhoz vezet. Egy nagy szikla, ami mellett van egy fenyősor, ott kell bemennünk, írták nekünk. A fenyősort amikor ültették nem gondoltak bele, hogy majd egyszer azok is megnőnek. Az autónk éppen hogy csak elfért közte, igaz a visszapillantó tükröt már be kellett hajtani.

Szép a házunk, itt a semmi közepén. Kicuccoltunk, elfoglaltuk a szobáinkat, és megkezdődött számomra a norvég meló…

A főnököm és családja pihent, én meg birtokba vettem a konyhát. Feladatom az volt, hogy a nyaralásuk alatt én készítsem nekik a reggelit, ebédet és a vacsorát…Örültem, mert egy olyan helyen dolgozhattam, ami tényleg egy álom volt. Gyönyörű erdő közepén, szomszédok nélkül, a tópart két percre saját csónakkal, stéggel.

Az erdő roskadozik a bogyós gyümölcsöktől

A konyhaablakból kinézve láttam, hogy az erdő alja terítve van kékáfonya cserjékkel, az bevezető út pedig piroslott a vadszamócától. A stég felé menet, pedig piroslott a málna, tőzegáfonya, sarki és a feketeszeder. Meg is volt a mai reggeli…vastag palacsintákat sütöttem, erdei bogyós gyümölcsökkel. Reggeli itókának is turmixoltam belőlük egy nagy kancsóval, amit egy kis forrásvízzel hígítottam fel, hogy lehessen inni.

A víz szinte forrt a halaktól

Persze ha már ott vagyunk, a csónakokat is ki kellett próbálni. Védőmellény, a benzinkutakon kapható egyszerű damil, amin 5-6 horog van, nagy műanyag tárolóedény, mind bekerült a csónakba, aztán irány a nyílt víz. Nem kellett várni sokat az első kapásra, a víz szinte forrt a halaktól, hihetetlen mennyiségű van a vizekben. Az első horog leeresztés nagy sikerrel járt. Talán el sem hittem volna, ha nem látom a két szememmel. Beletaláltunk egy óriási makrélarajba, és mind az öt horgon egy-egy darab 30 centis makréla csüngött. Így a napi halmennyiséget pillanatok alatt be tudtuk fogni. Ezekkel nem sokat bajlódtam, megtisztítottam, és rádobtam a parázsra, hogy szépen megsüljenek. A felesleges darabokat pedig lesavanyítottam egy nagy dunsztos üvegbe. Cukor, só, fahéj, szegfűszeg, hagyma, ecet került bele. Pár napos érlelés után már meg is tudtuk enni. A napi halmennyiségből készült még halpogácsa, jó kis tartalmas leves, halgombóc brokkoli levesbe. A vízparton a kövek alatt rengeteg feketekagylót találtunk. Szedtünk is egy vödörnyit, amit alapos sikálás után póréhagymával, fokhagymával megpároltam, és széles metélttel kevertem össze. Szóval halból volt bőven, a végén már kicsit untuk is.

Adnak a környezetvédelemre

A norvég embereknek nagyon fontos a környezetük védelme. Itt nem lehet látni az útszélén eldobott vizes vagy üdítős flakonokat, sörös dobozokat. Nálunk minden egyes csomagolóanyagot, flakont, üveget, fémüdítős vagy sörös dobozt vissza lehet váltani. Van, ami betétdíjas, azért nagyobb összeget, van ami nem az, azért egy alacsonyabb összeget ad a boltban az automata. A betétdíjast szépen a rekeszekbe teszi, ami pedig újrahasznosításra kerül, azokat összelapítja, és megy a nagy gyűjtőedénybe.

A boltokban kapható lekvárok, befőttek és egyéb üvegben forgalomba hozott termékek címkéje természetes ragasztóval, csontenyvvel van felragasztva. Így egy egyszerű mosással le lehet róluk szedni, és újrahasznosíthatók a téli befőzéshez.

Ahol még a háztető is fűből van

Érdekes és szép látvány az egész országban, ahol a népi építészet hagyományainak megfelelően gyeppel borították a házak tetejét. Beleolvad a természetbe, védi a házak melegét a téli zord hidegben. Volt olyan aki épp a házak tetején a füvet nyírta, de olyat is láttam, amikor szépen nyílott a háza tetején a gyógynövény. Még a buszmegállók teteje is zöldel.

Bővebben Norvégiáról: www.norvegia.hu